Mondhatjuk azt, hogy ez csak egy újabb dolog amin rághatom magam, mert akik igazán ismernek azok észrevehetik, hogy mindig van valami... Dez ez úgy gondolom, hogy fontos.

 Elbizonytalanodtam abban, hogy mit is szeretnék én az élettől. Igazából mióta elolvastam életem első könyvét akkor fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer szeretnék írni egy könyvet mindenképpen, és szívesen lennék író. Telt az idő, nekem változott mindig a jövő képem, de szinte mindig volt valami cél előttem. Nem voltam igazán sokáig soha abban az állapotban, hogy nem tudtam mit szeretnék. Bár az igaz, hogy a terveim legtöbbször nem voltak túlzottan átgondoltak. Jött a nyolcadik, talán pont abban az egy évben nem volt gőzöm se arról, hogy mihez is akarok kezdeni. Azt tudtam, hogy szeretnék nyelvet tanulni, az irodalmat is imádom, de mivel a matekot rühellem és nagyon szar is voltam belőle ezért a gimnáziumokba való bekerülésre úgy gondoltam, hogy nincs esélyem(főleg a matek tanárom mondogatta ezt nekem, végül kiderült, hogy simán felvettek volna néhány gyengébb gimibe). Végül így-úgy, bekerültem egy informatikai kéttannyelvű szakközépbe. Nem szeretem a szakmai dolgokat. A lehető legmesszebb áll tőlem ez az egész. Tavaly nagyon el akartam innen menni, de ez nem egyszerű.  Közben egyre jobban azt éreztem, hogy csak az irodalom amit szeretek és ami ezért megy is, és szeretek írni. Jó ideig úgy voltam vele, hogy nem érdekel, hogy nehéz, hogy kockázatos, ez az álmom, maximum valami biztosítékot próbálok szerezni mellé, mint például varrás és hasonlók. Voltak mellettem olyan emberek akik támogattak is ebben, mondták, hogy ne bonyolítsam túl, ha ezt szeretném csinálni, akkor menjek felé, és kész. Sokáig hittem ebben az egészben... Az utóbbi időben viszont eléggé elbizonytalanodtam, és néhány hete rá jöttem, hogy nem, nem, nem... Valószínűleg nem ez az én hivatásom. Az egy dolog, hogy jobban írok, fogalmazok sok korombelinél - sokat olvasok, ennyi az oka. Az utóbbi időben viszont nincs elég kreatív ötletem se cikkekhez, se novellákhoz, történetekhez. A blogon kívül csak iskolai feladatokhoz írok. Sokan szeretnek írni, sokan szeretnének ezzel foglalkozni, és jobbak nálam. Emellett azért ez egy olyan szakma ahol eléggé előny a sok és jó emberi a kapcsolat, amiből nekem nemhogy most nincs, de mivel szinte képtelen vagyok emberi kapcsolatokat kialakítani ezért nem is hiszem, hogy valaha is annyira jó leszek majd ebben.
 Engem zavar az, hogy nincs előttem cél. Mióta rájöttem arra, hogy valószínűleg hatalmas hülyeség lenne mindent erre a lapra tenni, és valószínűleg jobb lenne keresni valami mást, azóta igyekeztem kis apróságokat keresni a mindennapokban amik melengették a szívemet, és amikért úgy éreztem érdemes felkelni: a reggeli bögre teám amit ha ki kelek az ágyból időben akkor nyugodtan megihatok; a kávé amit a hangjegyes kis termoszomban cipelhetek suliba; a szünetek az iskolában amikben a barátnőmmel lóghatok; a délutánok amikor a barátommal együtt tölthetek néhány percet; az esték amikor a szépen kitakarított szobámban leheveredhetek az ágyra egy könyv mellett és gyertyát gyújthatok... De mostanra már ez nem elég. Valami kell. Sorban gyűjtöm a fejemben a lehetőségeket, az ötleteket, de úgy érzem, hogy nekem nem is a távoli jövővel kapcsolatos terveim kellenek, hanem talán valami változás a jelenben. Talán hiányzik egy rendes hobbi. Itt viszont jönnek a 'mi lett volna ha', és 'olyan hülye voltam' részek, amiknek semmi értelme.
 Abba hagytam a zene iskolát ahol zongorázni és hegedűlni tanultam, szimplán azért mert éppen olyan korszakomat éltem mikor nem volt semmi életkedvem és a délutánjaimat csak alvással és tévé bámulással akartam tölteni. Mostanában pedig hiába vagyok fáradt, hiába alszok keveset, úgy mennék valami értelmes dolgot csinálni amit élvezek is. Visszamenni? Kínos lenne. Bár tény az is, hogy anyagilag se állunk olyan jól már, de valószínűleg anyukám nagyon szívesen fizetné ki azt a kis összeget még így is. Viszont furcsa lenne, hogy anno az utolsó évben nem is jártam már szinte be, havonta egy-két órára ha elmentem, aztán be sem jártam, és következő évben pedig nem irakoztam be, a bizonyítványomért se mentem el. Oké, gondolom én, hogy megértenék, hiszen hülye voltam,  tizennégy éves, most pedig itt vagyok négy évvel később és rájöttem, hogy hiba volt. Máshol is van zene iskola. De kérdem én, hogy nem unnék e megint bele? Nem tudom, furcsa ötletnek tűnik, de úgy érzem jól esne a zenélés. Itthon? Nem, nem hiszem, hogy menne.
 Aztán a sportok? Imádtam lovagolni, de hihetetlenül drága. Erről igazából csak ennyit tudok mondani, pedig régen az életemet jelentette. Mostanában talán a jóga az ami egészen elérhető lenne, de a legolcsóbb amit találtam is azért alkalmanként ötszáz forint, nekem pedig a havi kis zsebpénzem így is alig tart ki, anyutól pedig nem szívesen kérek azon felül pénzt.

 Aztán az iskola... Nem tudom azt, hogyan is állok vele. Szakmai tárgyból kellene érettségizni, ha minden igaz emelten, nem tudom, ez kétségbeejt, és nyilván nem könnyű úgy, hogy tudom, biztosan olyan szakmában leszek aminek köze nem lesz ehhez. Bánom, hogy tavaly novemberben mikor megtehettem volna nem mentem át másik iskolába, igazából azért mert többet kellett volna utaznom mint most. Akkor vágytam is az új emberekre, új környezetre, távolságra az akkori barátomtól... Mégse mentem át. Most pedig már késő, átmenni másik suliba azt jelentené, hogy kezdhetném kilencediktől, és bár igaz, hogy az nekem csak egy év veszteség lenne, így is elég idős vagyok ahhoz képest,hogy hivatalosan tizedikes vagyok. És azt hiszem ragaszkodok ehhez az iskolához. Talán csak azért mert már megszoktam, mert ez biztonságos, itt tudom mire számítsak, de nehezen válnék el tőle. Pedig vannak dolgok amik nem a legjobbak itt, de a tanárok többségét szeretem, az órák közül alig van olyan amire úgy ülök be, hogy 'nee'.

 A mai napomat meg azt hiszem azzal fogom tölteni, hogy a bejegyzésben felsorolt lehetőségeimnek járok utána, legyen szó zenetanulásról, sportról, egyetemekről, középiskoláról...