Öten vagyunk testvérek. Az idősebb bátyámnak már családja van, rég elköltözött. Majd utána szép sorjában költöztek el: az idősebb nővérem körüblelül két évvel ezelőtt, a fiatalabb bátyám egy évvel ezelőtt költözött el. Az elmúlt évben az anyukámmal, nővéremmel és a mamámmal laktam együtt. A nővéremmel mindig is egészen jó volt a kapcsolatunk: nem veszekedtünk sokat, de ha mégis, az se volt olyan hatalmas és hosszú ideig tartó összeveszés. Jókat beszélgettünk. Az anyukám és a mamám más kérdés, de most ebben a történetben nem is ők számítanak.
 A lényeg az, hogy a fiatalabb nővérem is elköltözött egy hónapja, de mégis csak egy napig volt "enyém a ház"(valójában csak a felső szint lett volna az enyém, de az se igazándiból, mert egyik testvérem se hagyta volna, hogy mondjuk a szobájukat felhasználjam), utána a bátyám vissza költözött mondván, hogy most, hogy a nővérem is elment anyunak nehezebb lenne, és ő úgysem szeret annyira a barátnőjééknél lakni, akkor inkább haza költözik. Ennek már alapból nem örültem úgy igazán, annak ellenére sem, hogy azért sokszor éreztem magam az utóbbi egy évben is magányosnak magam a nagy házban. A bátyám ugyanis elég sok mindennel fel tud idegesíteni, csak néhány példa: nem tud kopogni, leoltja  a szobámban a villanyt néha mikor éppen csak ki mentem valamiért és beszól, hogy ne pazaroljak(holott ő rengeteg ételt pazarol), folyton bele szól abba, hog én mit hogy csinálok: soha nem lát tanulni, soha nem megyek ki szabad levegőre, sokat gépezek, sokat vagyok együtt a barátommal, milyen kupi van a szobámban, nem eszek rendesen "fogyókúrázok", nem segítek semmit... Most itt nem akarok kitérni minden felsorolt dologra, hogy mi miért nem igaz, és mi az amiről neki pont nem kéne magyaráznia. És az idősebb nővérem is vissza költözött, ugyanígy anyagi okok miatt.

 Azt vettem észre, hogy nem telik el nap, hogy ne idegesítenének fel valamivel, és már alapból a hangulatom is sokszor rossz. A haragomat sokszor a barátomon vezetem le. Az elmúlt időszakban lenéző mosollyal néztem a tizenhat éves énem, hogy milyen hülye volt, és a lázadás és tipikus tizenhat éves "utálom a szülőket és családot" felfogása volt. És most megint hasonlóképpen érzek. Ugyan nem mondanám a világért sem már, hogy utálom őket, de tudjátok... Vannak olyan emberek akikkel ha együtt élsz nem jössz ki jól, de ha van egy kis távolság köztetek akkor tök jól kijöttök. Na, ez a helyzet ezzel a  két testvéremmel is.
 Néhány perce például azzal idegesített fel a bátyám, hogy mikor megkérdeztem, hogy anyu itthon van-e, a válasz szemrehányóan az volt, hogy elment nekem fogyókúrás zsemlét venni... És ehhez hasonló hülye helyzetek idegesítenek fel mindig, amikben én úgy érzem egyáltalán nem vagyok hibás. Egy: Soha nem mondtam anyukámnak, hogy hozzon/vegyen nekem, általában megveszem magamnak iskolából hazafele. Tény, hogy ma nem vettem, mert elfelejtettem, de ezt sem mondtam anyukámnak. Kettő: Anyukám miért nem szól nekem, hogy menjek el? Úgy általánosságban véve akármit kell csinálni soha nem szól, és aztán én vagyok a  köcsög, hogy semmit nem segítek. Három: Persze, a kurva anyámat azért is, hogy szeretném jól érezni magam a bőrömben és ezért nem mindegy, hogy milyen pékárut eszem. DE! Én egyáltalán nem akarom ezt senkinek a terhére sem tenni, senkitől nem várom el, hogy vegyen nekem, főleg anyukámtól nem várom el azt, hogy külön ezért menjen el a boltba.

 Azt hiszem hasznát fogom venni a stresszoldó gyakorlatoknak amiket tanulunk a relaxációs órán. Bár egy pszichológusnak is nagyon örülnék akinek panaszkodhatok, és aki segítene kezelni a különféle helyzeteket.